A koreográfus testvérek


Manninger Miklós és Manninger György a magyar és a magyarországi német nemzetiségi néptánc területén nagyívű koreográfusi életművet hagyott hátra. Kortársaikhoz, pályatársaikhoz képest - pl. Martin György, Vásárhelyi László, Rábai Miklós, Tímár Sándor, Stoller Antal, Novák Ferenc - sajnálatos módon hagyatékuk kevéssé ismert, dokumentált és megőrzött, szinte feltáratlan.

Manninger Miklós egyike volt annak a három koreográfusnak - Wentzl József, Helmut Heil mellett - aki megteremtője volt a magyarországi németség hagyományait színpadi koreográfiákban való megőrzésének. Nemcsak a népszokásaikat, hagyományaikat dolgozta fel táncműveiben, hanem díjnyertes lírai hangulatú, történeteket mesélő koreográfiáiban nagy hangsúlyt fektetett a németség sorsfordító eseményeire, mint a Magyarországra való megérkezés, vagy a hadifogság és kitelepítés szörnyűségeire. 

Mind a magyar, mind a nemzetiségi kultúra területén maradandót alkottak, György sokszor korát megelőzve, Miklós a sváb tánckultúra alapjait lerakva. Mindkét koreográfus olyan adatközlőkkel dolgozott, akik a mindennapokban magyar, illetve német népi kultúrában éltek, így munkájuk és annak autentikussága egyik fontos alappillére a magyarországi német néptánc mozgalom létrejöttének, valamint fontos eleme a magyar néptánc kultúrának. Ugyanakkor a felgyűjtött táncanyag koreografálása és színpadra állítása, zenei anyagának feldolgozása és az zenekarra való átirata a mai napig értékes magyar és meghatározó jelentőségű magyarországi német koreográfiák létrejöttét eredményezte, melyek jelentős néprajzi értékkel is bírnak (pl. Ceglédberceli ugrós, Eleki németek, Pest megyei lakodalmas stb.). 

Manninger György egyéni látásmódjával, merész, különleges, a korában egyedülálló táncműveivel, azokat elsőként megvalósító elképzeléseivel, meghatározó szerepet töltött be a magyar és a nemzetiségi néptánc művészetben, a néptánc mozgalomban. Martin György felkérésére fontos része volt saját, és társai néptánc motívumok gyűjtéseinek Lábán-kinetográfiával történő dokumentálásában, így tudományos munkájával nagymértékben hozzájárult az MTA Zenetudományi Intézet néptánc archívumának kialakításához.



Manninger Miklós - koreográfus (1941-2014)
Manninger Miklós - koreográfus (1941-2014)


Manninger Miklós - Életpálya

Manninger Miklós tánctanár és koreográfus 1941. január 3-án született Gyulán egy négy gyermekes család legkisebbjeként. Pályáját táncosként kezdte szülővárosában, ahol első fellépése nyolcadikos korában volt, bátyja Manninger György (szintén koreográfus) vezette gyulai tánccsoportban. Fiatal éveiben asszisztensként is segédkezett a Tánccsoport vezetésében.

1959-ben került Budapestre, ahol felvételt nyert a Budapest Táncegyüttesbe hivatásos táncosként, 50-60 jelentkező közül. Itt másfél évet töltött és számos országos turnéban vett részt. Majd elkezdte katonai szolgálatát teljesíteni, ahol bekerült a Honvéd Táncegyüttes tánckarába, melynek 8 évig volt tagja. Saját elmondása szerint sosem akart hivatásos táncos lenni, és a kezdetektől pedagógusként képzelte el pályafutását, ezért elvégezte a Népművelési Intézet néptánc pedagógusi szakát. A Honvéd Táncegyüttesbeli tagsága mellett felkérték művészeti vezetőnek és koreográfusnak a Törekvés Táncegyüttes és a Soroksári Német Nemzetiségi Táncegyüttes élére. Így végre teljesülhetett álma, hiszen elkezdhetett a fiatalság tánctanításával foglalkozni.


Egyik alapítója volt a Budapest X. kerületében működő Törekvés Táncegyüttesnek, amelyet 1961-től vezetett, és amely Táncegyüttes 1968-ban elnyerte a "Ki Mit Tud?" országos vetélkedő fődíját, 1983-ban pedig a franciaországi remiremonti Fesztivál fődíját. Az együttes nemcsak országos hírnévre tett szert vezetése alatt, hanem külföldön is nagy sikereket ért el. Bejárták szinte egész Európát. Előadásaikon keresztül Európa szerte bemutatták a magyar néptánc kultúrát, így felkeltve a külföldiek érdeklődését Magyarország iránt. Művészeti vezetőként és koreográfusként az együttes szíve lelke volt, hiszen több, mint 50 évig vezette és tanította szinte a legfiatalabbaktól a legidősebbekig a tánc szeretetére a csoportokat. 2000-ben az alapító tagokból létrehozta a Hagyományőrző Tánccsoportot is, amely csoport az emlékére felvette a Manninger Miklós Hagyományőrző Tánccsoport nevet.


Az 1960-as évek végén kezdte el a magyarországi magyar és német néptánc-kincs gyűjtését és feldolgozását. Gyuláról származott és a német nemzetiségi táncokkal már ott kezdett foglalkozni, testvérbátyjával, 1968-tól pedig a Soroksári Német Nemzetiségi Néptánccsoport közreműködésével alkothatta meg országosan is ismert és elismert koreográfiáit. Az 1978-as Röpülj Páva országos vetélkedőjén külön díjat nyertek a Pest megyei lakodalmassal, melyet a Ceglédberceli és a Solymári tánccsoportokkal és asszonykórussal adtak elő. A táncegyüttes 2019-ben ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját.


Tanórák keretében több budapesti iskolában (a teljesség igénye nélkül: Pannónia Általános Iskola, Varga Jenő Közgazdasági Szakközépiskola, Tamási Áron Általános Iskola, Hegedű utcai Általános Iskola, soroksári Grassalkovich Iskola, Műszaki Egyetem és még sorolhatnánk) oktatott néptáncot, toborozta együttesei számára az utánpótlást, vagy éppen készítette fel a végzős diákokat a szalagavató táncukra. Koreográfusként és tánctanárként segítette többek között a Solymári, Soroksári, Tatabánya-Alsógallai és Csepeli Ifjúsági Tánccsoportokat.

Solymáron 1978-ban kezdte meg táncpedagógusi munkáját a Hunyadi Mátyás Általános Iskolában. Számtalan koreográfiát készített a solymári gyermekek számára, melyeket felnövekedve minden generáció megtanult, megtanul ma is. A solymári Herbstrosen Hagyományőrző Egyesület 1998-ban alakult meg, ahol a csoport munkáját koreográfusként irányította, így karolva fel az ifjúság mellett az idősebb generációk táncoktatását is.


Országosan még számtalan más tánccsoportot is tanított. A magyarországi német tánccsoport vezetők számára továbbképzéseket, tanfolyamokat tartott, továbbá országos és nemzetközi táncházakat szervezett. Kezdeményezésére indult el a Magyarországi Német Gyermektánc Csoportok Országos Fesztiválja. Éveken keresztül szervezett táboroztatást gyermektáncosok számára Tarjánban.


Tagja volt a Magyarországi Német Ének-, Zene- és Tánckarok Országos Tanácsának. Folyamatosan gyűjtötte a még fellelhető magyarországi német táncokat és a népzenét, amelyeket koreográfiáiban újra és újra színpadra állított. Munkásságát a szakma és a közösségek is számos díjjal ismerték el: Budapestért díj, Nívódíj, Kiváló Népművelő, MSZOSZ Művészeti Díj (1996), Ehrennadel in Gold für das Ungarndeutschtum - Arany Dísztű a Magyarországi Németekért (2003), Soroksárért Érdemérem, Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2010), Soroksár Nemzetiségi Díja (2013), Német Nemzetiségi Díj Solymár (2013).


Szerénységére jellemző volt, hogy fenti elismerések mellett a legkedvesebb kitüntetés számára a 70. születésnapjára a Táncosaitól kapott emlékérem volt, mely plakett a Solymári Temetőben lévő sírkövét díszíti. 2014-ben bekövetkezett halála nagy veszteség mind a magyar, mind a magyarországi német hagyományokat őrző Tánccsoportok, és Tanítványai számára. Ezért az Együttesek 2015. május 09-én egy egész estés Emlékműsort szenteltek szeretett vezetőjük koreográfiáinak bemutatására és a búcsúzásra.

Koreográfiáinak és munkásságának hagyatékát az emlékére létrejött Manninger Miklós Táncművészeti Alapítvány gondozza.


 
Manninger György - koreográfus (1933-1993)
Manninger György - koreográfus (1933-1993)

Manninger György - Életpálya

"Manó"...- így nevezték kollégái, táncosai, barátai Manninger Györgyöt, a hatvanas évek egyik legtehetségesebb néptánckoreográfusát, kinek szépen induló pályája mégsem ívelt olyan magasra, mint adottsága révén lehetett volna. Életművét hozzátartozói, táncosai, s munkatársai, köztük a magam emlékei alapján megkísérlem rekonstruálni. (a cikk szerzője: Vadasi Tibor)

Manninger György 1933. június 11-én született Gyulán. Gimnazistaként, mint regős cserkész ismerkedett meg a néptánccal s a népdallal. 1949-ben megalapította Gyulán a Béke Együttest, amelynek műsorában szűkebb környezetük magyar, román, szlovák és német táncait dolgozta fel. Az együttest 1952-ig, a Színművészeti Főiskola táncfőtanszakára való felvételéig vezette. Mint a főiskola II. éves hallgatója, így fogalmazta meg saját művészi célját, arc poeticáját: "....Akkor lehetek csak jó koreográfus, ha van bennem tehetség, fantázia és egyéniség, amit a szakképzettséghez hozzá tudok adni. Mert nem minden szakember művész, de minden művész szakember...". Úgy érezte, hogy tehetséges, műveit a fantázia és egyéniség jegyében óhajtotta megalkotni.

Főiskolásként 1952-től az OKISZ Együttes tánckara asszisztenseként dolgozik Téri Tibor mellett, aki 1954-ben átadja neki a tánckar vezetését. Itt tanítja be a - Méhkeréki román tapsost - (feltehetően az elsőt ebben a tánctípusban), s egy cigány táncot, amelyet akkor szokatlan módon - azt hiszem, szintén elsőként - nem a szokványos zenekar kísért, hanem eredeti ének, "pergetés" és "kanalazás". Saját gyűjtésű néptánc anyaggal frissítette fel a tánckar műsorát, de főként az addig erőtlen, jellegtelen tánc előadásmódot változtatta át stílusossá, erőteljessé. Kompozíciói precízek voltak, pontosságot és stílusos táncolást követeltek. Feldolgozásairól elmondhatjuk, hogy változatosak, fantáziadúsak s színpadszerűek voltak. (Például a Kapuvári, a Kalocsai, vagy a Madocsai táncok.). Az Udvarhelyi táncokat (Lajtha László zenéjére) hosszú évekig műsoron tartották. De az igazi szakmai felfutást az 1957-es moszkvai VIT-re való felkészülés jelentette. Egy hónapig minden nap dolgozott a tánckar, lelkesen, keményen. Eredmény: VIT-en résztvevő 200 együttes között 3. helyezést értek el, ami nem kis dolog. Ettől kezdve az OKISZ Együttes tánckara az ország élvonalbeli amatőr együtteseinek sorába lépett.

A fantázia és egyéniség jegyében 1958-ban mutatták be az Erkel Színházban Kodály: Galántai táncok zenéjére készült művét, amelyre a mester a fültanuk szerint azt mondta: "Rendben van!" Kell ennél nagyobb dicséret? Ugyanezen az előadáson mutatták be a Magyar képek (Bartók) mind az öt táncát szóló-feldolgozásban. 1961-ben készült a Farsang c. kompozíciója, egy farsang-temetés, amelyet népviseletben, de különböző háziállat-fejeket hordva adtak elő a táncosok. Groteszk, tréfás kompozíció volt. S noha a fesztiválzsűri nem méltányolta sem az ötletességét, sem a szokatlanságát, sőt mindezért el is marasztalták, egy ott tartózkodó holland táncszakember azonnal megvásárolta táncszínháza részére...

Pályájának egyik csúcsa lehetett 1962-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon Kodály: Háry Jánosában a Toborzó. A balettkar szerint ezt a számot addig soha nem ismételték meg, de ebben az előadássorozatban mindig. Mellesleg ő volt az első néptánc koreográfus (!), aki a Szegedi Szabadtéri Játékokban dolgozott.

Az 1963-64-es szezonban Fejes Sándorral a Honvéd Együttesben egy 60 perces táncjátékot készítettek Katonaévek címmel. 1964-ben a bajor Bavaria Filmstúdió színes TV-adásának beindulása alkalmából a Palotását veszi fel. 1965-ben Banovich Tamás forgat színes filmet a cigánytáncáról, Tahiban, természetes környezetben. 1967-ben Lajtha László Széki muzsikájára komponál táncot legényesek s erdélyi páros táncok felhasználásával. Ez a szám is sok évet ért meg a színpadon. 1967-ben a vietnami nagykövetség dolgozóinak segítségével - azóta a Tv-ből ismerünk hasonlót - amelyben kb. 6-6 m hosszú, a föld felett páronként nyitódó és összecsapódó bambuszrudak között ugrottak a váltakozó ritmusú botok hangjára a táncosok. Ugyanebben az évben készíti el a Nagyidai cigányokat, amelyet a Vígszínházban mutattak be, ahol az együttes egyébként minden évben új műsorral jelentkezett (amit azután az év folyamán országszerte sikerrel forgalmaztak).

1964-ben és 1969-ben "Kiváló Együttes" címet kaptak, de talán még ennél is jobban minősíti őket, hogy akkortájt gyakrabban turnéztak külföldön, mint a hivatásos együttesek. 1962-ben Dijonban II. díjat, 1968-ban Dublinban a Nemzetközi Táncfesztiválon a zsűri különdíját kapták. Vendégszerepeltek többször Bulgáriában, Lengyelországban, Finnországban, Grúziában, és egy kormánydelegáció kíséretéül Üzbegisztánban is.

A hazai néptánc fesztiválokon Manninger Györgynek ugyanakkor nemigen volt része elismerésben. Amit fantáziájával ő kezdeményezett, annak csak később jött el az ideje, s mások lettek sikeresek hasonló törekvésekkel. Mindig külön úton járt..Pedig érezte, ő is ér annyit, mint a szakmai elismerésben részesült kollégái. Szerény volt, nem tudta, később már nem is akarta menedzselni magát. 1970-ben sajnálatos módon az együttes megvált tőle. "Manó" tudomásul vette, elment, de azért továbbra sem tudott elszakadni a néptánctól. Öccse, Miklós, a Törekvés Táncegyüttes vezetője biztosított számára egzisztenciát, koreografálási lehetőséget. (Műveinek jó részét átvitte oda, s néhányukat mai napig (!) táncolják.) 1972-ben három hónapot Krakkóban tölt, ahol egyetemistáknak egy 45 perces magyar szvitet komponál. Ugyancsak ez év végén több hónapos, névre szóló meghívást kap Kanadából néptánc tanításra, ezt azonban már átengedi öccsének, Miklósnak. A hetvenes években Martin György megbízásából filmekről ír le néptáncot táncírással (Lábán-kinetográfiával) a Magyar Tudományos Akadémia néptánc archívuma részére, majd ismét gyakorlati munkát vállal. 1980-1987-ig Nagytarcsán, a Szlovák Nemzetiségi Együttest vezeti. Eredményes munkájáért a Magyarországi Szlovák Szövetségtől megkapja élete egyetlen (!) kitüntetését.

Gyuri boldog volt, de nem lehet csodálni, ha 1988-ban az OKISZ Együttes 40 éves évfordulója alkalmából adott műsort - ahogy felesége mesélte - sírva nézte végig..Talán eszébe jutott, máshogy is lehetett volna..Mi pedig február 07-e óta szomorúan nézünk utána, mert a mozgalom egyik legtehetségesebb koreográfusának itt lenne a helye élve, hatvanévesen a szakma elismert legjobbjai között..